Club Aliga reggel 7, rajtzóna. Először Káldi Petivel találkozom, nyugodtan mosolyog, hihetetlen hidegvérrel áll, hiába, Ő már tudja mi következik. Fantasztikusan nagy küzdő, felnézek rá. 196-an vágunk neki egyéniben. Körbetekintek. Atyaúristen, mit keresek én itt? Többszörös teljesítők, Spartathlon Hősök. Emberek, akiket évek óta csodálok, és most itt vagyok köztük. Beállok Erika mellé, aki tiszta libabőr. Nézünk előre, nem kell beszélnünk, értjük egymást. #együttleszünksenkik. Reméljük.
„Az Utazónak több kérdése is lett volna, de ahogy a férfira nézett, csak ezt kérdezte: Tudja, hogy mire ítélték?
– Nem – mondta a tiszt, és rögtön folytatni akarta magyarázatát, de az Utazó félbeszakította: – Nem tud a saját ítéletéről?
– Nem – mondta újra a tiszt, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha az Utazótól kérdése részletesebb indokolását várná, és aztán azt mondta: – Fölösleges volna közölni vele. Hiszen a saját bőrén tapasztalja majd.” (Kafka – A fegyencgyarmaton)
Az első 20-30 km-en nagyon kedves társaságba sikerült keveredni. Szilvia, Tímea és néha Máté Zolival tapostuk egyenletesen a 6 perceseket. Azt nem mondom, hogy már ekkor aranyszag volt a levegőben, de Sziszón érezni lehetett, hogy ezt most nagyon odafogja tenni, nem olyan buli futás lesz, mint amit New Yorkban közösen éltünk át. Nagyon jó fej lányok, és remek futók, jó volt velük haladni. Szilvi végül magabiztosan nyerte meg a női versenyt és Timi is célba ért sikeresen. Szenzációsak!
11 óra felé elkezdtük a hűtésemet jégkockákkal. Kb. 20 percenként kaptam 10-15 jégkockát. Sapka alá, karkompresszióba csuklóhoz, könyökhajlatba és felkarhoz. Láb kompressziós szárba is jutott vádlihoz, illetve a kezemben is morzsolgattam néha 1-2 kockát. Fürednél levest ettem, később egy kis főtt krumplit, apró fasírtot, tojásfehérjét. 50-nél kezdődtek az emelkedők, Aszófő-Pécsely-Vászoly, ezeket okosba megsétáltam, az egyenest, vízszintest megfutottam lendületből.
65 körül találkoztunk Erikaval, itt kezdődött az egész futás számomra legélvezetesebb része, kb 25 km-t haladhattunk együtt. Gyönyörű táj, szólt a bicajról 112 magyar zene, amit gondosan előre összeválogattam. Két őrült futó, két őrült biciklis kísérő, ment a küzdés a kilométerekkel és közben dőltek a poénok. Tünde nélkül is szegényebb lett volna ez az UB, az biztos. Nagyon meleg volt, de elfogadtuk – mi mást tehettünk volna? Bíztam benne, hogy a lapos Föld elmélet nem igaz, és előbb-utóbb kifordulunk a Nap szorításából. Remek szakaszok voltak, élveztem nagyon. Lassacskán szétváltunk, de szerencsére még többször találkoztunk az út során, utoljára Balatonföldváron. Erika végül bronzérmesként ért be, hihetetlen erő van benne és még nagyon fiatal. Sokat fogunk még hallani róla és én nagyon büszke leszek ezekre a közösen megfutott km-ekre.
„Viszont azt fontos érezni, hogy pontszerűen elszórva az úton, testileg-lelkileg kihajtva még vannak ott jópáran, akik ugyanezt a belső utazást gyűrik. Nincsenek különbségek, előjogok, lejön minden máz. Ugyanolyan büdösek, törődöttek, átmosottak vagyunk. Ezért szeretek veletek egy pályán lenni: együtt vagyunk senkik.”
Jött Badacsony, ahol nagy nehezen begyűjtöttem a 10. tulipánt (minden megtett 10 km-t tulipán tábla jelzett), azaz 100 km, pipa. Nem volt gondom, ez simán lement. Badacsonyt viszont jó lenne jövőre ledózerolni, nincs jogosultsága olyan hegynek, ami egyfolytában emelkedik és soha nem lejt. Érthetetlen volt.
Badacsony-Keszthely 30 km-es szakasz, ez már annyira nem esett jól, de legalább megvacsoráztam közben (csak a szokásos főtt krumpli, tojásfehérje) és nagyon jó érzés volt Györöknél találkozni drága feleségemmel és a két picivel. Megígértem Neki, nem döglök bele.
Van aki azt mondja, hogy egy UB felkészülés nem vesz el időt a családtól. Nem igaz. Elvesz. Természetesen igyekszünk úgy szervezni, hogy minél kevesebbet, de ebből azért néha akadhatnak feszültségek, nem titok. De inkább ebből legyen, mint kocsmázás vagy kurvázás miatt, nem igaz? Hálás vagyok Neki nagyon, hogy tartja otthon a frontot a négy gyerekkel és háztartással, amíg én önző óráimat élem. De az is biztos, ha ezt nem tehetném, akkor én is más lennék, feszültebb lennék otthon. Így jó ez, ahogy van. Egyensúly.
Keszthely, 130 km, este 21:40 ami nagyon picit rosszabb az előre eltervezettnél, de nagy gondot nem jelent. Utána viszont megzuhantam – nem picit. Nem tudtam miért, szédültem, próbáltam minden frissítést, de nem lett jobb. Kértem a kísérőimet, hogy segítsenek, mert én ezt most nem tudom megoldani magamtól.
Kísérőim. Nem tudom szavakkal leírni mennyire hálás vagyok nekik. Rám áldozták az egész hétvégéjüket, van, aki két pici gyereket hagyott Pesten barátoknál, de nem mondott nemet kérésemre. Nem tudtam olyat kérni, ami ne teljesült volna azonnal. Autó töltette a biciklist, biciklis a futót. Ez volt a tápláléklánc. Laci a kocsival mindig ott volt ahol kellett lennie, hozta a jeget, előkészítette előre, amit a biciklis kísérő telefonon leadott rendelést (gél, iso, egyebek). Fantasztikusan együtt működött a csapat. Ha kellett simogattak, ha kellett korbácsoltak. Volt, hogy én szóltam türelmetlenebbül hozzájuk, ők csendben tűrtek. Miattuk sem tehettem meg, hogy kiszállok, nem azért jöttek velem. Szóval a legnagyszerűbb kísérő CSAPAT, akik nélkül egész biztosan nem érek célba: Kathrin , Istvan , László , László Köszönöm Nektek itt is!
A szédülést végül is elhárítottuk egyrészt a fejlámpa levételével (lehet, hogy az aszfalton cikázó fény követése volt a kiváló ok) másrészt Balatonberénynél (142km) tartottunk egy lélegzetvételnyi megállót. Átöltöztem éjszakai játszóruhába, zokni és cipőcsere, kajálás. Kathrin közben, mintha pedikűrös lenne a szakmája, a legnagyobb szakértelemmel szurkálta ki a vízhólyagokat a lábujjaimról, talpamról és kenegette be utána a lábujjközöket vazelinnal. Máig nem értem, hogy nem hányta el magát közben. Hihetetlen csaj vagy Kathrin! Közben mi Lacival a mellbimbóimat ragasztottuk le újra, ami nem volt egyértelmű, hogy sikerülni fog az izzadság miatt, de megoldottuk ezt is. Futottam tovább, de inkább már befelé fordulva.
„Az ultra vakrandi magaddal – mert akármennyire azt hiszed, tisztában vagy mibenléteddel, minden egyes alkalommal meglepődsz. Eleve keveset tudunk magunkról valamit, rosszabb esetben önámítunk, hamis énképet hordunk, és persze folyton változunk. Ha vállaljuk is a szembenézést, az még csak a beleállás gesztusa, a megismerés eleje. Hogy el is juss valahova, fizikailag és lelkileg is ki kell magad hajtanod: olyan helyzetet teremtened, ami erre kényszerít.”
Fonyód-Bélatelep, 160km, éjjel háromnegyed kettő. Nehéz. Ismét látom a Családot, ez jó, de nagyon nehéz feldolgozni, hogy 50 méterre van a nyaralónk, ágy, zuhany stb. és innen megint távolodnom kell, még 60 km-t. Belegondoltam, hogy hazamegyek, de ennyire nem lehetek gyenge szar. Futottam tovább.
A futásba egyre több séta került. Előtte is volt, de ott még a futás volt többségben. Az éjszaka nem zavart, szeretem a sötétet. Jártam közben a pokolban, visszajöttem. Lementem a poklok poklába, visszahúztak. Nem gondoltam, hogy lehet még rosszabb. Lett.
Történtek azért jó dolgok is, például Lellén utolért végre Attilaék csapata, vártam már nagyon. Sok versenyen frissített már, látott már különböző halmazállapotokban, a gyenge fostól elkezdve a szikla szilárdig. Nagyon jól esett az a pár méter közös séta, igazi barát, erőt adott, mint minden találkozás ismerősökkel. Sokan a XVII-ből még többen a Runberriesből, mind-mind csupa pozitív löket. Az ember abban a lelkiállapotban hálás minden jó szóért, ölelésért, pacsiért, mosolyért. Nem kezdek felsorolásba, de tényleg nagyon nagyszerű érzés volt ennyi kedves ismerőssel találkozni az úton. Köszönöm a biztatásotok!
Reggel 7-kor éppen elhagytam a 19. tulipánt, Balatonföldvár. Ennek nagyon megörültem, mert a 24 óra alatt 191 km egészen elfogadható szerintem, főleg úgy, hogy volt benne szint rendesen a Balaton-felvidéken, ami ugye sétával telt. Kíváncsi vagyok, sík terepen mennyi menne 24h alatt. Lehet, egyszer ki kellene próbálnom….
Viszont itt már elfogytam. Minimális futás, sok séta. Végem volt. Kezdtem fejben is elfáradni. Nagyon lassan haladtunk…..és jött a meleg. Póló le, de a hosszúnadrágot nem volt erőm átvenni (hiba volt), mindegy miben sétálok gondoltam. Soha nem lesz vége. De Káldi Peti azt mondta egyszer, ilyenkor arra kell gondolni, hogy egyszer mindennek vége lesz. De ennek nem. Nincs még egy olyan hosszú, nyílt, napos egyenes a Földön, mint Siófokon. Soha nem lesz vége….A sétától bekötöttek az izmaim közben, féltem, hogy egy rossz mozdulatnál szakadok, így még óvatosabb lettem. Nem mintha tudtam volna gyorsan sétálni. Aztán jött az, hogy már annak is örültem, hogy egyáltalán tudok sétálni. Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen. Magamban úgy kalkuláltam, hogy 5 km-t óránként a legrosszabb esetben is tudok haladni. Hát most ezért küzdeni kellett rendesen. Reggel 8-tól ott volt már velem Balázs és Tomi is, így már 3 biciklis tolta mellettem a biciklit….Mindenki leelőzött, úgy éreztem. De ekkor ez már nem érdekelt. Túl kellett élnem, be kellett érnem valahogy, főleg, hogy már a fiam is mellettem volt.
Utolsó váltópont, 3,6 km a cél előtt. Már majdnem dél van. Éget a nap, nem haladok, nem igaz, hogy ennek vége lesz. Az alvásmegvonásnál szerintem nincs nagyobb kínzóeszköz a világon. Végigbulizol egy éjszakát, de reggel 6-7 felé akkor is ágyba kerülsz. Mi itt most délben sétálgattunk még a tűző napon nulla alvással…..218 km-rel a hátunk mögött.
Petinek igaza volt megint, Club Aliga, megérkeztünk, mégiscsak vége lett. A cél előtt 100 méterrel még leültem a járdaszigetre, átgondoltam mindent. Utolsó csippantás, körbeértem. Rákanyarodok az utolsó 20 méterre, két lány fogja a szalagot velem szemben, rajta a nevem. Nem hiszem el, tényleg nem hiszem el. Megvan. Megtörtént. Ölelkezések. Fényképek. Lerogyok az árnyékba, bámulom az eget. És akkor ott, kitört. Zokogtam. Velem együtt Írisz és Balázs is. Nem tudtam abbahagyni. Életemben nem voltam még ilyen kimerült és egyszerre ilyen boldog. Megkaptam az érzést, amiért elindultam. Köszönöm Ultrabalaton.
„Mindig kérdezik tőlem: miért futsz? Mintha azt kérdeznék: ki vagyok én? Én is ezt kérdezem. Te is ezt kérdezed magadtól. Hol a mikronnyi helyem? Miért futok egyre többet, messzebbre, mélyebbre? Mi van ott? Nem tudod rá a választ. 10 év után is inkább csak közelebb kerültem a felelethez. De azt hiszem, valami ilyesmit mondanék: ha van valami értelme a hosszú futásoknak, akkor az az önmegismerés lehetősége. Az eredmény: több és kevesebb – szó szerint.
Több leszel, mert meg tudsz magadról valamiket. És ehhez az önfelfedezéshez (az én olvasatomban) egy tetemes idő alatt végrehajtott, monoton fizikai aktivitással egybekötött helyváltoztatással tudsz eljutni. Nyitottan a külső ingerekre, de mégis magadba zárkózva. (Vagy próbálkozz drogokkal, pszichológussal, esetleg naplóírással.) Rá vagy szorítva, hogy mélyre nyúlj, hogy párbeszédbe kerülj magaddal. Ha küzdenél is ellene, akkor is a bensődbe látsz. Akár van rá igényed, akár nincs.
Kevesebb leszel, mert sokat otthagysz az úton. Lehet, hogy az álmaidat, a felgyülemlett bánatot, bút, bajt, vagy régi önmagadat. Megkönnyebbülsz, mégha veszteségnek, kudarcnak is éled meg. Senki nem fejezett be még úgy ultrát, hogy ne lépett volna előre a saját labirintusában.”
79-en értünk végül célba, ez 40%-os beérkezési arány, 32. lettem. Követtem el hibákat menet közben, főleg a déli parton, elsősorban frissítés tekintetében hoztam rossz döntéseket. Így önmagam teljesítményét 80-90%-osra értékelem, annak ellenére, hogy fizikálisan kihajtottam magam teljesen. Szerintem úgy egy órát benne hagytam a pályában. Így lett 29:33:56. Megtörtént. Ennyi.
Az idézőjeles részek Őze Bálint gondolatai, teljes írás itt: Együtt vagyunk senkik (Spartathlon 2016)
