Készülsz az esküvődre amire másfél évet vártál. Előző éjjel nem alszol az idegtől. Reggel a tükörbe nézve két óriási bibircsókot fedezel fel az orrodon. Majd hív a cateringes cég, hogy elfelejtették hűtőbe tenni a húsokat, minden büdös lett. A zenekar sms-t küld, hogy covid-os lett az énekes. Öltözés közben leejted a jegygyűrűt ami a csatornába gurul, de ahogy ugrasz utána, szétszakad a fenekeden a nadrág. Menyasszonyod rajtakapod a volt barátjával a templom gyóntató fülkéjében. A lakodalmas sátrat feldönti a vihar.
kb ilyen volt az én Spartathlonom.
Minden szar összejött. Nulla alvás, feszültség, hogy miért nem tudtam aludni. 40-nél már fájtak az izmaim, amik ilyenkor még nem szoktak. Újabb agyalás az okokon. Egyre rosszabb lett. Fájt minden lépés és húzott le fejben. 130-nál egy murvás szakaszon, két kavicsot is rosszul fogtam, elszállt a jobb talp külső éle. Félreterhelés. Már se fel, se le nem tudtam futni. Hánytam is, de az jól esett. 15 fok volt, mégis vacogtam kesztyűben, sapkában. Teljesen bekötöttem, keringési gondok. Sétáltam (azt hittem), de sétálók előztek meg. 150-nél 12-14 éves suhancok olajbogyókkal dobáltak meg a szerpentin alján. Nem kergettem szanaszét őket, elfogadtam, hogy ezt érdemlem. Ez egy ilyen nap. 154-nél leadtam a rajtszámot. 48. helyről szálltam ki, a hátralévő 90 km-re lett volna 18,5 órám. Nem tudtam volna lesétálni. Nem is akartam lesétálni. Futni mentem. Semmi pozitív gondolatot nem tudtam előhúzni. Ha őszinte akarok lenni, az egész addigi út 80%-át szenvedtem, nem élveztem. Ott úgy éreztem 100%-ban a fizikai állapotom miatt adom fel. Most úgy érzem 2/3 “lépni nem tudok”, 1/3 mentális. @lubicsszilvi ment volna tovább, feltámadt volna valamikor hajnalban, megcsinálta volna. @sélleygábor nem ment tovább.
Felkészülten mentem ki. Több mint 4.000 km Január 1-Szeptember 24 között. Benne minőségi kilométerek. 50-es OB 3:50, 100-as OB 8:33, Tisza tó 130km 12:01, Korinthosz 80km 6:57. Reális elvárás volt magammal szemben a 30 órán belüli teljesítés. Nem futottam el.
Azóta 1-2 dolog eszembe jutott amit másként csinálnék. De most nincsen mi lett volna ha….Kaptam egy gyomrost, meggörnyedtem, de viselem. A hogyantovábbot majd kitalálom.
Azt, hogy ide eljuthattam, az is nagyon sokat jelent, megbecsülöm. Köszönöm szépen akik segítettek, hogy az októberi három hónap kihagyás után ott állhattam az Akropolisz lábánál a rajtban. Orvos, gyógytornász, masszőr, edző néni, futótársak, szenzációs kísérők az úton, és elsősorban a Család akik tolerálták a hobbim.
