Egyik kedvenc versenyem, az elmúlt két évben 160 km-en indultam, idén viszont a 
Spartathlon felkészülést minden elé helyezve elhagytam a „király-kategóriát” és 80 lett belőle. Fura érzés volt, mintha egy picit lelkiismeret furdalásom is lett volna, hogy nem futok a többiekkel a 32 fokban a hosszabb távon. Van valami varázsa ennek az egésznek, amiért minden évben visszajárunk meghalni és újjászületni.
Így a délelőtt 11-es szekszárdi rajt helyett, este 11-kor kezdtünk Bajáról. Vaksötét, egyedül a gáton, hangok az ártérből, meg van ennek a semmihez sem hasonlítható csodálatos varázsa. Konkrét időcéllal indultam, amit 55-ig remekül sikerült tartani, aztán jött a kalapácsos ember 
és 65-ig szétvert mindent, amit 55-ig felépítettem
A 
dolgok után viszont mindig jók történnek, most is így lett. A frissítőponton 65 körül találkoztam meglepetésszerűen Ágnes Kóródival, akivel jó néhány közös km van már a lábunkban. Összekapaszkodva, egymás fájdalmából is erőt merítve, koszosan-mocskosan-sebesen-lángoló izmokkal bedaráltuk a maradék 16 kilit.
Tanulság mindig van, itt most több is akadt, amiket remélem hasznosítani tudok a továbbiakban. Nem picsogok, az 5:40-es átlag terhelésből érkezve vállalható (szerintem) 81-en, csak ha jobbat akarsz, egy picit mégiscsak csalódás az eredmény, akkor is, ha ez csak egy állomás volt, nem a végső cél.
Összességben pedig 55 jó, 10 rossz, 16 másképp jó (köszi Ági!). Soha ne legyen rosszabb az arány.
Gratulálok minden célbaérkezőnek, különösképpen a 160-asoknak és az első bálozóknak. Köszönjük szépen a szervezők és a frissítő csapatok profi, odaadó munkáját!!!!
